Ezen a nyáron Kunbábonyban a Közösségfejlesztõk Egyesülete és a Civil Kollégium Alapítvány szervezte nyári egyetemen volt szerencsém hallani Vercseg Ilona fantasztikus előadását a Társadalmi Tőke helyzetéről, fejlesztéséről.
Itt hallottam, hogy az önbemutatás a közösségfejlesztés egyik hatásos eszköze, mert általa a közösség megismeri az egyént. Szép példája ennek egy pici falu esete a Mecsekalján, ahol a városiasodás miatt szétesett közösséget szerették volna a közösségfejlesztők aktivizálni, és ezért szerveztek egy kiállítást. A kiállítás témája a falu élete volt. A falu megmaradt kis létszámú lakosságát felkérték, hogy mindenki állítsa ki azokat a tárgyakat, amiket bármilyen szempontból fontosnak tart. Kedves emlék, hasznos szerszám, saját alkotás, stb. A kiállításon íly módon néhány aktívabb egyén mutatkozott be, anélkül, hogy meg kellett volna szólalnia. Ez a kiállítás 2 hétig volt megtekinthető, és a két hét alatt sokkal közelebb kerültek egymáshoz az emberek. Ilona ennek a kiállításnak a példáján mutatta be, hogyan fejleszti a közösséget az egyén önbemutatása.
Kunbábonyban, mindjárt az előadáson hozzátettem, hogy az önbemutatás úgy is fejleszti a közösséget, hogy az egyén – miután bemutatta magát a közösségnek, ílymódon kitárulkozott előttük -, nyitottá válik a közösségre. Egyrészt azért, mert az önbemutatás során érzi a közösség részéről a kíváncsiságot, és ez megnyugtatja, kinyitja őt. Másrészt pedig úgy, hogy a saját kiszolgáltatottságát, amit a többiek előtti kitárulkozása eredményez, azzal is igyekszik csökkenteni, ill. a kiszolgáltatottságából adódó hátrányát csökkenteni, hogy a hallgatóságát igyekszik rábírni a megbillent egyensúly helyreállítására, nevezetesen arra, hogy ők is nyíljanak meg előtte. Még ha igazából nem is kíváncsi azokra a személyekre, mégis az erőviszonyok kiegyensúlyozására törekszik.
Szintén ezen az előadáson hallottam, hogy van non verbális és verbális önbemutatás. Ez pedig már teljesen az én területemről szól. Ugyanisa zenélés nem számít – itt most gondoljunk elsősorban a hangszeres zenére, ill. az énekes zenének is a szöveg nélküli tartalmára – verbálisnak. Egyetlen kivétel van ez alól, amikor a zenélést verbálisnak kell tekintenünk, erről később lesz szó.
Tehát nézzük, hogyan is működik a közösségfejlesztés egy nonverbális önbemutatás révén. Aztán azt is meg fogjuk nézni, hogyan fejlődik a közösség egy speciális verbális önbemutatás révén.
Nézzünk egy közösséget! Ez kb. 5 fős társaságnál kezdődik, de inkább 10 főnél nagyobb közösségre gondoljunk. Legerősebben egy 10- 15 fős társaságban működik a csoportdinamika, innen létszámban fölfelé haladva egyre inkább tömegpszihózisról kell beszélnünk. Arra gondolok, hogy pl. egy 100 000 fős közönség – mondjuk a Népstadionban egy Rolling Stones koncerten – viselkedését inkább a tömegpszichózis írja le, mint sem a csoportdinamika. De természetesen közösség ez is. Sőt akár ilyen nagy tömeg “közösségfejlesztéséről” is beszélhetünk, most mégis maradjunk a max. néhány száz fős közösségnél!
Jelen tanulmányban a közös zenéléssel megvalósuló önbemutatással foglalkozunk. Olyan közösségekre gondolunk, ahol ilyesmi előfordulhat. Ilyenek lehetnek: óvodai csoport, napközis csoport, baráti társaság, vállalti rendezvény, vezetőképző tréning.
Önbemutatás közösségi zenéléssel
Ahhoz, hogy valaki egy hangszeren társaságban zenélni merjen, néhány feltételnek teljesülnie kell. Ebben a terjedelemben nincs mód részletezni, talán egy másik tanulmányban kifejtjük ezeket a feltételeket is.
Ahhoz viszont, hogy egy társaságban valaki énekelni merjen, még több feltételnek kell teljesülnie.
Ahhoz pedig, hogy az éneklésével verbálisan megfogalmazható információt ádjon át a többieknek Önmagáról; nos ehhez hihetelenül sok feltételnek kell teljesülnie. De ez a legnagyobb csoda, ami egy közösségben megtörténhet. És nyilvánvalóan ez okozza a legnagyobb, legmaradandóbb és legmélyebb élményt a társaság tagjainak. Sőt ennek már terápiás hatása van. ZeneiTréningTM-jeim, zenei programjaim és oktató programjaim során ez a végső, a megvalósítható legnagyobb eredmény.
Sőt. Egész munkáságomnak a legnagyobb eredménye az volna, ha elterjedne a “civilizált” világban egy olyan társasági forma, ami ilyen összejövetelekből állna. Ha rendszeresen – mondjuk havonta egyszer –összejönne egy aránylag szűk társaság, és az egyedüli program egy olyan közös zenélés megvalósítása lenne, ahol spontán módon eljut egy (max. két) résztvevő odáig, hogy improvizálva elénekelné a társaságnak azt a gondolatot, problémát, élményt, ami őt éppen nagyon foglalkoztatja.
Ez lenne az illető társaság számára egy igazi közösségfejlesztés.
Ez az a (csak bennem megfogalmazódott) cél, ami a programjaim során a szemem előtt lebeg ugyan, de ahová eljutni nem elvárás. Sem magammal szemben, sem a résztvevőkkel szemben. Nem tartom feladatomnak ilyen csoport megszervezését sem. Viszont nagyon is el tudom képzelni, hogy a tanítványaim közül néhányan megpróbálkoznak majd ilyen alkalmak megszervezésével, és így talán előbb utóbb, mozgalommá válik. Mint az önismereti csoportok néhány évtizeddel ezelőtt.
Pomáz. 2008. szept.